Sötét klímakérdések: Ideje a fenntarthatóságot is komolyan venni

Az energiaipart jellemző gyors változásokban hatalmas szerepe van a klímavédelemnek. A friss kutatási adatok alapján az átalakulás tempója messze elmarad attól, amire szükség lenne. Magyarországnak az unió tagállamaként különösen nagy figyelmet kell fordítania a kérdésre.

Radikális lépéseket sürget bolygónk megóvása érdekében az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testületének (IPCC — Intergovernmental Panel on Climate Change) ősszel publikált jelentése. A hatalmas kutatási anyagra épülő tanulmány sokkoló képet fest a klímaváltozás lehetséges következményeiről. A hatezernél is több tanulmány áttekintésével, 40 ország 133 közreműködőjével (szerzők és szaklektorok), több száz szakértői észrevétellel készült anyagban arra hívják fel a figyelmet, ha a globális felmelegedés mértékét 2100-ig nem sikerül az iparosítás előtti időkhöz képest 1,5 Celsius-fok alatt tartani, mindennapossá válnak az időjárási szélsőségek (árvíz, szárazság, hőhullámok), és százmilliók életkörülményei kerülhetnek veszélybe.

A globális átlaghőmérséklet az iparosodás elindulása óta 1 Celsius-fok körüli mértékben emelkedett. Ha a kibocsátás üteme nem változik, a friss jelentés szerint valamikor 2030-2052 között éri el a felmelegedés a 1,5 fokot. Amennyiben ezt el szeretnénk kerülni, 2030-ig 45 százalékkal kellene csökkenteni a károsanyag-kibocsátást a 2010-es szinthez képest, 2047-re pedig el kellene érni a szénsemlegességet (azaz nem bocsátunk ki több szén-dioxidot, mint amennyit  a légkör semlegesíteni képes). A jelentés szerint, ha ez megvalósulna, 66 százalék lenne az esélye annak, hogy 1,5 Celsius-fok alatt maradna a felmelegedés. Ha nem lépünk, az évszázad végére akár 3,1-3,7 Celsius-fokkal emelkedhet az átlaghőmérséklet a bázisidőszakhoz képest.

Az IPCC több forgatókönyvet vázolt fel a szén-dioxid mennyiségének csökkentésére, amelyben számoltak erdőtelepítéssel, a nem fosszilis üzemanyagok térnyerésének erősítésével, a szén-dioxid-leválasztásos technológiák alkalmazásával, az energiaigény mérséklésével, továbbá a fogyasztási szokások átalakításával (hús fogyasztás mérséklése, belső égésű motorokkal hajtott járművek mellőzése) egyaránt. Az energiatermelés és felhasználás területén a szén részarányának 0-2 százalék körüli szintre csökkentését látnák indokoltnak 2050-ig (jelenleg a megtermelt villamos energiából ez a forrás 40 százalékkal részesedik), a gáz arányát ezzel együtt 8 százalék körülire mérsékelnék ezen az időtávon. A megújuló energiákból jelenleg az áramtermelés 20 százaléka származik, ezt 67 százalékra kellene növelni. Az ipar széndioxid kibocsátását 2010-hez képest 50-80 százalékkal kellene vágni, a közlekedési ágazatban az alacsony kibocsátású energia arányát a jelenlegi kevesebb, mint 5 százalékról 35-65 százalékra kellene növelni.

Ahhoz, hogy ez mennyire megvalósítható (a jelentés készítői szerint soha nem látott összefogással nem lehetetlen) érdemes összevetni ezeket az adatokat a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) novemberben – az IPCC tanulmány publikálása után bő egy hónappal – kiadott 2018-as World Energy Outlook megállapításaival. Eszerint az energia iránti igény 2040-ig várhatóan 25 százalékkal nő. Tovább bővül az olaj energetikai felhasználása, amely elsősorban a fuvarozás és légi közlekedés területén lesz számottevő. Az új villamosenergia-termelő kapacitás kétharmada várhatóan megújuló alapú lesz, amiből eredően e forrás részaránya 25-ről 40 százalékra emelkedik az energiatermelésben, a legfontosabb forrás azonban továbbra is a szén marad ezen az időtávon, amelyet a földgáz követ majd. A megállapítást a jelentés azzal támasztja alá, hogy az ázsiai szénerőművek átlagéletkora alig több mint 10 év, üzemidejük még jócskán kitolódhat. (A jelentés szerint az európai és amerikai létesítményeknél az átlag 40 év, ezek már kifutóban vannak.)

A jelentés publikálását követően Fatih Birol az IEA ügyvezető igazgatója egyébként úgy nyilatkozott, hogy felülvizsgálták az összes jelenlegi és telepítés alatt álló energetikai infrastruktúrát világszerte, és azt állapították meg, hogy a nemzetközi éghajlatváltozási célok által engedélyezett összes kibocsátás mintegy 95 százalékát használják el. Ez pedig azt jelenti, hogy ha a világ komolyan veszi az éghajlati célok elérését, akkor mostantól minden szektorban szisztematikusan előnyben kell részesítenie a fenntartható technológiákba történő beruházásokat.

Olyan helyzetben vagyunk, mint amikor valahová egy óra késéssel indulunk el. Minden bizonnyal el fogunk késni, a kérdés csak az, hogy miként tudjuk kezelni késésünk következményeit. A klímacélok eléréséhez a jövőben már csak alacsony karbonintenzitású technológiákat lehetne telepíteni a világban, illetve fenntartható energiaforrást lenne szabad felhasználni. Ez – az elmúlt hónapokban a szakmai fórumokon elhangzott vélemények szerint – nem biztosítható, részben, mert vannak olyan területek (például a légi közlekedés), ahol ehhez hiányzik a megfelelő technológia, másrészt vannak olyan térségek – például a fejlődő országok városaiban –, ahol olyan energiaigény jelentkezik, amely alacsony károsanyag-kibocsátás mellett nem biztosítható. Ezért a szakmai közönség szerint komoly szerepet kell majd szánni olyan egyéb technológiáknak is, mint a szén-dioxid-leválasztás és –tárolás.

Az is tény ugyanakkor, hogy a jelenleginél jóval határozottabb lépésekre is lehetőség lenne. A rövid távú szemléletre épülő döntéshozatal és a nemtörődömség szintén jellemzői világunknak. Ha komolyan vesszük a klímavédelmi szempontokat, akkor sokkal nagyobb hangsúlyt kell biztosítani a fenntarthatóságnak az energetikai döntéseket megalapozó hármas feltételrendszerben. Az elmúlt időszakban az ellátásbiztonsági és a versenyképességi (ideértve az energia megfizethetőségét is) célok dominálták a döntéseket, a fenntarthatóság nem igazán játszott fontos szerepet. A klímaváltozási forgatókönyveket áttekintve nem kérdés, hogy itt az ideje a változtatásnak. A fenntarthatóság szempontjainak háttérbe szorulásának externális hatásait is figyelembe véve egyértelműen látszik (az IPCC tanulmány részletesen foglalkozik ezzel a kérdéssel is), hogy nem csak szükséges, hanem gazdaságossági szempontok alapján is elengedhetetlen a klímavédelem előtérbe helyezése, amely érdekében nagyon szigorú szabályokra van szükség.

A kérdéskörnek szűk környezetünkre gyakorolt hatásait illetően ki kell emelni, hogy hazánk különösen érzékeny az éghajlatváltozásra, az energiafelhasználás, illetve károsanyag-kibocsátás területén ugyanakkor helyzetünk régiós összevetésben ellentmondásos. A legnagyobb üvegházhatású gázokat kibocsátó ágazat az energiaszektor, amely a károsanyag-kibocsátás 70 százalékáért felel. Számottevő a háztartások energiafelhasználása is, amely a megtermelt energia 35 százaléka volt még 2017-ben (az uniós átlag ezen a területen 26 százalék körüli). Kifejezetten kedvezőnek tekinthető ugyanakkor, hogy Magyarországon az egy főre eső károsanyag-kibocsátás évi 6 tonna körüli, ami jóval alatta van a 8 tonnás európai átlagnak. Ez az adat az alacsony egy főre jutó energiafogyasztással, az energiatermelésen belül az atomenergia, és a relatíve alacsony fajlagos kibocsátású földgáz nagyobb részarányával van összefüggésben.

Európa a világ éllovasai közé tartozik a klímavédelem szempontjainak figyelembe vételében, a hazai szabályozás pedig igazodik az uniós elvárásokhoz. A tavaly év végén megjelent kormányhatározat értelmében Magyarország (1990. évi bázison) 2030-ra legalább 40 százalékos kibocsátáscsökkentést vállal, a megújuló energiaforrások használata terén 20 százalékos felhasználási részarányt tűz ki, az energiafelhasználás mértékét pedig a 2005-ös értéken maximálja, ami mellett ezen az időtávon az energiahatékonyság-javító intézkedések nélkül előre jelzett energiafogyasztás mértékének 8-10 százalékos csökkentését célozza meg.

Nő a károsanyag-kibocsátás

A Nemzetközi Energiaügynökség már decemberben jelezte, hogy öt éve az első alkalommal az iparosodott országok szén-dioxid kibocsátása is növekedést mutat majd várhatóan 2018-ban. Észak-Amerikában, az Európai Unióban, valamint a csendes-óceáni és ázsiai térség fejlett országaiban az előző évhez képest 0,5 százalékos lehet a tavalyi növekedés. (A megelőző öt esztendő 3 százalékos, 400 millió tonnás mérséklődést eredményezett elsősorban a szénfelhasználás csökkenésével, a megújulók térnyerésével, továbbá az energiahatékony technológiák terjedésével összefüggésben.) 2017-ben a globális szén-dioxid-kibocsátás – három év stagnálás után – 1,6 százalékkal nőtt.


Írta

Fűzzön hozzá gondolatokat

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Olvass tovább