Az IFRS 9 szabályozás előírja, hogy az értékvesztés összegét a várható hitelezési veszteség alapján állapítsák meg, meghatározva a számszerűsítéséhez kapcsolódó elvárásokat, irányelveket. Ezen követelmények teljesítése komoly kihívások elé állítja a hitelintézeteket. A hitelkockázatok mérése mostantól nem kizárólag a kockázatkezelők feladata, a sikeres megfelelés érdekében kulcsfontosságú lehet a kockázatkezelési és számviteli területek együttműködése, a korábbi modellek számviteli célú módosítása, hasznosítása. Az alábbiakban átfogóan bemutatom az értékvesztés számítás modellezéséhez kapcsolódó lényeges szabályozói előírásokat és a szektor előtt álló legfontosabb megoldandó feladatokat.
Az értékvesztés modellezésével kapcsolatos követelmények:
Az értékvesztés számítás során az egyedileg nem jelentős és nem bedőlt ügyletekre kollektív, modell alapú számítás is alkalmazható. A számítás során a hasonló hitelkockázatú ügyletek csoportjainak elkülönítését követően a várható hitelezési veszteséget előretekintő jelleggel, a legfontosabb paramétereken keresztül kell meghatározni. Az eljárás során számszerűsítendő a bedőlési valószínűség (“probability of default – PD”), a bedőlés esetén realizált várható veszteségarány (“loss given default – LGD”), valamint a bedőléskor fennálló kitettség (“exposure at default – EAD”) mértéke. Ezen paraméterek szorzatai segítségével meghatározandó a várható élettartam különböző időpontjaira (pl. havi, negyedéves, éves bontásban) vonatkozó várható veszteség mértéke. Végül az egyes időpontokra számszerűsített pénzáramlás hiányok jelenértékének meghatározása egy megfelelően megválasztott diszkontráta segítségével történik.
Ügyletek eltérő kezelése a hitelminőség romlás mértékétől függően:
Az IFRS 9 megközelítése szerint az egyes kitettségeket eltérő csoportokba kell sorolni a hitelminőség romlásának mértékétől függően. Abban az esetben, ha nem történt lényeges hitelminőség romlás, a bázeli előírásokhoz hasonlóan, 12 hónapos időtávon kell számszerűsíteni a várható hitelezési veszteséget, ellenkező esetben viszont a hitel teljes várható élettartama alatti becslés szükséges. A hitelminőség romlásának mérésére a bedőlés valószínűségének változása kell, hogy szolgáljon, változása alapján a kategóriák között mindkét irányú átjárás lehetséges. A gyakorlatban fontos modellezési feladatot jelent a lényeges hitelminőség-romlás mértékének meghatározása, az egyszerűbb, ügyfélminősítés romlásának mértékére alapuló megközelítések mellett bizonyos terméktípusok esetén az ügyfelek korosodásából eredő hitelminőség javulást is figyelembe vevő, ún. vintage-modellek alkalmazása is elterjedt.
Bedőlési valószínűség becslése:
A kialakított PD modelleknek tehát biztosítaniuk kell azt, hogy mind egyéves, mind várható élettartam alatti bedőlési valószínűség számszerűsítésére alkalmasak legyenek. A bevezetendő modellek közötti választás nemcsak az intézmény méretétől, portfoliójának karakterisztikájától, hanem a korábban alkalmazott kockázati modellek struktúrájától is függ. A 12 havi PD kalkulációhoz megfelelő kiinduló alapot jelenthetnek az IRB-t alkalmazó bankok PD modelljei, a megfelelő korrekciók alkalmazását követően (cikluson átívelő kalibráció helyett ún. “PIT – point in time” kalibráció alkalmazása, konzervatív pótlékkal való kiigazítás). Amennyiben a bank nem rendelkezik PD modellekkel, választhat az élettartam alatti PD közvetlen, vagy 12 havi PD-kből történő közvetett (marginális PD-k összegzésére épülő) becslése között.
Bedőlés esetén valószínűsíthető veszteség becslése:
Az IFRS 9 szerinti LGD becslési követelmények mutatnak bizonyos eltéréseket a bankok által korábban alkalmazott, IRB alapú becslésekhez képest. Nem egy gazdasági visszaesés melletti veszteségrátát, hanem egy átlagos, várható veszteségrátát kell számszerűsítenünk. Emellett eltérhetnek a figyelembe vehető költségek és az alkalmazott diszkontráták is. Az IRB becsléseket ezen korrekciókat követően alkalmazhatóvá tehetjük értékvesztés számítási célra is. Azon intézmények esetén, ahol korábban nem történt LGD becslés, először a megfelelő megtérülési adatbázisok kialakítását, historikus adatokkal való feltöltését kell megoldani, ami jelentős manuális erőforrásokat is igényelhet. Indulásként egyszerűbb, portfolió szintű átlagok alkalmazására épülő számítások is elfogadhatóak, hosszú távon azonban célszerű biztosítani a részletes számításokat lehetővé tevő adatbázisok rendelkezésre állását.
Bedőléskor fennálló kitettség számszerűsítése:
A bedőléskori kitettség (EAD) becslését a különböző kockázati jellemzőkkel bíró részportfoliókra elkülönülten kell végrehajtani. Hasonlóan a PD meghatározásához, nem elegendő, ha csak a 12 hónapos időtartamra korlátozódik. Az EAD számítás időtartamaként alapesetben a maximális szerződéses időtartamot kell tekinteni, ami alatt a hitelkockázatnak való kitettség fennáll. Ettől csak megfelelő alátámasztás mellett lehet eltérni. Az EAD számítása során figyelembe kell venni a szerződés szerint tervezett törlesztéseket, előtörlesztések várható mértékét, havi túlfizetések mértékét, hitelkeretek kihasználtságának változásait, valamint a bedőlést megelőzően az intézmény által kezdeményezett kockázatkezelési lépések várható hatásait is. A becsléseket nem elegendő a historikus adatokra alapozni, a jelen körülményekre, jövőre vonatkozó várakozásokat is fel kell használni.
Az új előírások teljesítésére alkalmazható megoldások természetesen az adott intézmény méretétől, üzleti tevékenységének kockázatosságától, valamint a korábban alkalmazott kockázat mérési eljárások szofisztikáltságától függően eltérőek lehetnek. A belső minősítésen alapuló hitelkockázati tőkeszámítással (IRB) rendelkező intézmények számára a bázeli előírások alapján készített becslések módosítása, IFRS 9 szempontok szerint történő finomhangolása a feladat, míg a kisebb méretű és egyszerűbb működésű bankoknál elsősorban a modellezési feladatok megvalósítását lehetővé tevő adatbázisok és kapcsolódó folyamatok kialakítása, valamint egy egyszerű, a menedzsment számára is átlátható modellezési keretrendszer kialakítása a cél.
Bővebb profil
