Három kérdés a háromkosaras modellről

Sokáig vártunk rá és most végre itt van! Ezen a nyáron az IASB kibocsátotta a végleges IFRS 9-et, az új pénzügyi instrumentumok sztenderdet. Ki ne hallott volna róla, hogy az új előírás több ponton módosítja a besorolást, az értékvesztést és a fedezeti elszámolást is. Szerintem ezek közül a legérdekesebb és valószínűleg a legnagyobb közérdeklődésre számot tartó téma az értékvesztés új, háromkosaras megközelítése.

A következő három bejegyzésben három izgalmas kérdést járunk körül.

Ezek közül az első, hogy az IFRS 9 szerint alapértelmezettként a következő 12 hónapban várhatóan bekövetkező default események becsült veszteségével már bekerüléskor csökkenteni kell a pénzügyi instrumentum könyv szerinti értékét (1. kosár). Ha az instrumentum bekerülése óta jelentősen megnőtt az eszköz hitelezési kockázata, akkor a teljes élettartam alatt várható veszteségét el kell számolni (2. és 3. kosár).

De vajon mit értünk a hitelkockázat jelentős növekedése alatt?

Ahogy az IFRS-ektől megszokhattuk, erre a sztenderdben nincs egzakt válasz.

Amit leszögezhetünk ugyanakkor, hogy ez nem abszolút változás és semmiképpen nem az előző beszámolási időszakhoz viszonyított mozgás, hanem a kezdeti megjelenítés óta bekövetkezett, relatív növekedés.

A sztenderd eljátszik a gondolattal – egy cáfolható feltételezés formájában –, hogy a 30 napos késedelem egy bár késői, de jó jelzés lehet a hitelkockázat jelentős növekedéséről. A hazai környezetben és a megszokott fizetési fegyelem mellett a fenti késedelem akár alapértelmezett fizetésihatáridő-hosszabbításként is felfogható…

Elképzelhető tehát, hogy egy, a magyar számvitelben külön figyelendő vagy akár problémamentes besorolásnak örvendő instrumentum, melynek a kezdeti bekerülés óta jelentősen megnőtt a hitelkockázata, az IFRS-ben a 2. kosárba kerül, és így a teljes élettartam alatt várható veszteséget el kell számolni? Nagyon úgy tűnik, hogy igen. Ahogy Katzer Zsolt kollégám az előző IFRS Klubon fogalmazott: „Ez olyan, mint a kitűnő diák, aki négyest visz haza.” Saját magához és a tőle megszokotthoz képest rosszul teljesít. Ennek analógiájára lehet, hogy egy problémás hitel első kosárban marad a teljes futamidő alatt, ha nem történik növekedés a hitelkockázatában. Tőle nem várunk többet.

Egyáltalán valóban növekedést értünk ezalatt? Mi a helyzet például egy olyan hosszú lejáratú hitel esetén, amely hitelkockázata a futamidő végéhez közeledve stagnál – tehát nem növekszik –, de nem is csökken, pedig az indokolt lenne, hiszen a futamidő végén már igencsak valószínű, hogy adósunk nem hagyja veszni a fedezetül szolgáló ingatlant, így a hitelkockázatnak is csökkennie kell. A stagnálás ebből a szempontból valójában növekedés?

Önben milyen további kérdés merül fel a hitelkockázat jelentős növekedésével kapcsolatban?

Amennyiben tetszett Önnek bejegyzésünk, ossza meg ismerőseivel:
Share on LinkedIn48Share on Facebook0Share on Google+0Tweet about this on TwitterEmail this to someone

Fűzzön hozzá gondolatokat