Menedzsmentdíj az adóhatóság célkeresztjében

A transzferárral foglalkozók szinte már unalomig ismételt tétele a Nemzeti Adó- és Vámhivatal (NAV) gyakorlatának elmozdulása a formai ellenőrzéstől a tartalom irányába, amiből következik, hogy az ellenőr jellemzően már nem elégszik meg a jogszabályban felsorolt tartalmi elemek felfedezésével a nyilvántartásban, egyre gyakoribb, hogy a tranzakciók leírását, a funkcionális, különösen pedig az összehasonlító adatokat és a szokásos piaci árat tartalmazó gazdasági elemzést tartalmában is vizsgálja.

Nemzetközi cégek magyarországi leányvállalatai között gyakorlatilag csak elvétve találni olyat, amelyre nem terhelnek − jellemzően külföldről − valamilyen menedzsmentdíjat. Ez sok területre vonatkozhat: stratégiai típusú szolgáltatásokra, operatív pénzügyi, számviteli, tervezési, hr-, marketing-, treasury-, központibeszerzés-funkciókra. Minden esetben valamely kapcsolt társaság munkatársai nyújtják a szolgáltatásokat, a díj pedig a kapcsolt félnél felmerült költségeken alapszik, amelyet némely esetben haszonkulccsal növelten számláznak ki.

A transzferárazás alapvetései szerint minden csoporton belüli szolgáltatás esetén elsősorban azt kell vizsgálni, hogy az hozzájárult-e a társaság bevétel- és profitszerző tevékenységéhez (ez az úgynevezett benefit teszt), azaz rendelne-e ilyet független cégtől, vagy maga végezné-e ezeket a funkciókat (vagy esetleg ez már meg is történt és így lényegében duplán fizet a szolgáltatásért). Hasonlóan fontos, hogy ne minősüljön részvényesi tevékenységnek a szolgáltatás, azaz olyannak, amely kizárólag azért jelentkezik, mert a leányvállalat egy nagy csoport része.

E tényezők vizsgálata után érdemes csak azzal foglalkozni, hogy a díj alapjául szolgáló költségalapot megfelelően állapították-e meg − nem direkt költségallokáció esetén −, az allokációs kulcsok megfelelők voltak-e, valamint hogy az esetleg alkalmazott haszonkulcs összhangban volt-e a szokásos piaci ár elvével.

Korábban általában csak a haszonkulcs megfelelő mértékével, esetleg az ezt alátámasztó adatbázisszűréssel kapcsolatban voltak viták az adózók és az adóhatóság között, a legújabb tapasztalatok alapján azonban a NAV előszeretettel kérdőjelezi meg a menedzsmentdíjak alkalmazását már az első lépésnél. A hatósági érvelés rendszerint arra irányul, hogy az adott szolgáltatást magától nem is venné igénybe a magyar leányvállalat, különösen nem harmadik féltől, mindössze azért fizet, mert az anyavállalat ezt előírta számára.

Nemegyszer találkoztunk olyan esettel, amikor a revizorok azt kérték az adózótól, számszerűsítse, konkrétan milyen előnye (árbevétel/profit) származott az adott szolgáltatás igénybevételéből. Nyilvánvalóan nem kell magyarázni, mennyire nem egyszerű mutatvány például egy központi hr-funkció “lefordítása” árbevételre. Nem egy esetben olyan szolgáltatás is fennakadt az adóhatósági rostán, amelyet többnyire senki nem végeztet független céggel: ugyan ismerünk stratégiai tanácsadó cégeket, de a vállalati, értékesítési stratégia megalkotását, azaz lényegében a szabadalmak utáni második legfontosabb titkot ritkán szokták függetlenektől megrendelni.

Az adóhatóság ilyenkor azzal szokott érvelni, hogy amit harmadik féltől nem venne meg a társaság, az nem is jelent értéket számára − ami legalábbis vitatható megközelítés. Slágertéma a részvényesi tevékenység (shareholder activity) értékelése is. Tekintettel arra, hogy a transzferár-szakirodalom egyértelműen nem tekinti az ilyen funkciókat szolgáltatásnak, azaz a felmerült költség (és áfa) ezáltal nem levonható, sok esetben úgy érvel az adóhatóság, az adott díj ilyen tevékenységhez kapcsolódott.

A dologhoz tartozik, hogy teljesen világos definíciója nincs e fogalomnak, az OECD-irányelvekben is csak példák találhatók, azaz elég nagy a terepe az egyes szolgáltatáselemek szabad besorolásának. Egy esetben a revizorok még odáig is elmentek az érvelésükben, hogy mivel egy családban is nyújt ingyenesen szolgáltatásokat a gyermekeinek az édesanya, egy vállalatcsoport esetében is indokolt bizonyos funkciók grátisz biztosítása.

A fenti felvetések, az adóhatósági érvelés érthetőnek tűnik abból a szempontból, hogy mivel Magyarországon nem jellemző, hogy vállalatközpontok lennének, ezért menedzsmentdíjakat rendszerint fizetnek, és nem beszednek a hazai társaságok, ami az itt maradt és leadózandó eredményt csökkenti. A másik oldalon azonban érdemes azt is végiggondolni, a fenti érvek vajon mennyiben lennének elfogadhatók egy adóellenőrzés során, ha az anyavállalat lenne Magyarországon, azaz a magyar társaságnak kellene bizonyos szolgáltatásait ingyen végeznie.

Azonban mivel egyelőre a leányvállalatok hazája vagyunk, erre kell tekintettel lenni a kapcsolt társaságoktól igénybe vett szolgáltatások esetében. A szoros adóhatósági figyelem, valamint a fentebb bemutatott gyakorlat miatt mindenképp érdemes lehet a menedzsmentszolgáltatásokról szóló megállapodások felülvizsgálata, ha pedig esetleg ilyenek nincsenek, akkor hasznos lehet forszírozni az írásbeli szerződés körültekintő összeállítását.

A cikk a Napi Gazdaság 2014. január 15-i számában jelent meg.

Amennyiben tetszett Önnek bejegyzésünk, ossza meg ismerőseivel:
Share on LinkedIn0Share on Facebook0Share on Google+0Tweet about this on TwitterEmail this to someone

Fűzzön hozzá gondolatokat